Útravalóként egy messze utazónak
Megindult alattad a föld.
Vascelládban
a párás ablakon át
nézed, hogy fut egyre messzebb
Magyarország.
Mire gondolsz?
Nem, ne mondd ki.
Jobb most a szavaknak
kamrák s pitvarok anyaméhe.
Gondolatod égszínkéke
remegve új csodákat sző.
Nekem már múlt,
mi neked még jövő.
Szép lesz, majd meglátod,
bár belekékül a száj,
beletörik a köröm.
Kemény harc lesz,
de győztes öröm,
s azt mondod majd egyszer:
köszönöm.
Most menj.
Hagyj futni mellőled
piros arcot
fehér házat
zöld akácot.
Menj, hogy visszatérhess.
Most hív a távol.
Úgy élj ott, hogy még
itt is élhess.
Lehet, egyszer arcod
elmossák a könnyek,
de ne hidd, hogy másnak
őszi estén
itt maradni könnyebb.
