Szonett
Már túl vagyok sok mindenen. A rég volt
múlt nem gyötör, az elszalasztott álmok
nem fájnak már, a rám kiáltott átkok
hangját sem hallom. Tiszta kék friss égbolt
köszön rám reggelente, vár a munka.
És jólesik, ha egy tanítvány néha
az utcán rám köszön, mert benne él a
hajdan megélt órák emléke újra.
De mégis eltalál nyilával este
egy furcsa gondolat: vajon fiamnak
jó anyja voltam én? Tudott-e élni,
kibontakozni általam, és lelke
nem sínylődött-e ketrecben miattam?
S szeretni megtanult-e és remélni?
