Harmincnégy nyár...
Harmincnégy nyár múltán
az idő gyors lépte lohol.
Lombom szeptemberi szél
szaggatja, az arcomra
októberi felleg száll
le a gödrök medre felé.
A november bánatot ont
mosolyomra hamar, s eloson
tűnt szépségemmel az ősz.
De belül hajszálereim
duzzadnak az élettől,
lelkem fiatal még, hát
hozzád érnék, bújnék,
szívedhez simulnék,
mint ághoz friss levelek.
Vágyom sok szépre veled.
Vágynék... de tudom, soha el
nem érheti már őszöm
a te életed édes, szép,
tizennyolcadik tavaszát.
